Első fejezet

A kelletlen kertészsegéd

Hasadtvölgy felett, a halványkék égbolton, lassú patatempókkal átúszott egy tehén.

17 órával később, a távoli Égbeszúró hegy csúcsán ülő királyi vár vadregényes kertjében egy maszatos kislány az esővízgyűjtő hordók mögé bújt megtestesült rémálma elől. A mogorva kertész már harmadszorra vonult el dohogva mellette, éles botjával folyamatosan túrva az avart, mintha legalábbis az apró termetű kislányt sejtené a zörgős falevelek rejtekében.

A lány nagyon sóhajtott a hordók túloldalán. Most legalább tíz perce van, míg a zsémbes krampusz visszatér. Hajnal óta hordta a trágyát az istállóktól az egyik új ágyásra, ahol Nadragulya épp valamilyen hajmeresztő növénytani kísérletbe kezdett, talán a négyszögletű eper kifejlesztésébe. Szonját nem érdekelte, miben mesterkedik élete megrontója. Őt annyi foglalkoztatta, hogy minél kevesebb munkával ússza meg a kertész legújabb bolondériáját. Elég volt az, hogy a végtelenségbe burjánzó, beláthatatlan várkert mindennemű gondját lassan-lassan teljesen a lány vézna vállaira pakolta. Szonja, ha nem is szívesen, de zokszó nélkül metszett, gereblyézett, ásott, ültette, ahogy ő nevezte, a kertészlidérc fura förmedvényeit, de Nadragulya folyamatos, gúnyos, áskálódó megjegyzései kezdték szétmarni a lelkét.

Megmosta a kert sarától szinte fekete kezét a hordó hűvös vizében. Épp azon morfondírozott, hogy sikeres menekülő műveletének folytatásaként az Angyalfán kellene gubbasztania egész nap. Az illető fának olyan sűrű lombozata volt, hogy észrevétlenül megbújhatott ott bárki, nemhogy egy szürke ruhába öltözött tizenkét éves. Szonja körülnézett, hogy biztonságban eléri-e a húsz méter távolságban magasodó fát, mikor egy érdekes tárgy vonzotta magára a tekintetét. Madártollnak tűnhetett volna, ha nem lett volna legalább két méter. A vége üregesen meredt az ég felé, két hordó közé ékelődött része porosan-borzasan állt. Szonja nekiveselkedett, de nem tudta kiszabadítani a viharvert holmit szorult helyzetéből. Felületes vizsgálatra tényleg faroktollnak tűnt. Ahogy Szonja levakargatta fekete szálairól a vastag porréteget, érezte, milyen selymes tapintású a zászlórésze. Bár lenne ilyen óriás madár – gondolta Szonja. – Csak belekapaszkodnék, és messzire repülnék innen.

Szonja bármit megtett volna, hogy az Égbeszúróról, vagy legalább a várkertből szabaduljon. Szarkaként gyűjtötte a hegyen túli világból származó apró, furcsa eszközöket. A különleges tárgyakat mind a szél hozta a várkertbe, a mindig felfelé fújó, örökké tomboló szél, amely a várkapuban lekushadt, mint egy engedelmes sárkány a gazdája előtt. Az utolsó lökettel viszont még időnként átröpített egy-egy követet a várfalon, melyek a völgyi életről tanúskodtak és egytől-egyig Szonja titkos, ágy alatti ládikájában kötöttek ki. Volt ott zöld színű tábla, kivehetetlen, kopott felirattal. Egy apró vászonbaba, melynek pufók arcára valaki egyszer három szemet varrt. Egy apró, fából készült kanál, mely a fogója kivételével tökéletesen sötétzöldre színeződött. Szonja legféltettebb lelete viszont egy igazi gyűrű volt, melyen, drágakő helyett, domború felületű üveglencsében egy hat levelű lóhere lapult. Az utóbbi tárgyat kivételesen nem a szél vetette Szonja útjába. A drágának nem igazán tűnő ékszer egy fa gyökerével együtt fordult ki a földből. A kislány szeretett eljátszani a gondolattal, hogy egy egyszervolt királylány szerencsehozó talizmánja került a birtokába.

Szonja megmosta az arcát is. A hordóban tükröződő vízben látta, micsoda sziszálkás, gubancos bozót ül a fején haj helyett. Bizonyára azért, mert Nadragulya előszeretettel rángatta meg az egyébként is vékonyszálú barna semmiséget, amit Szonja néha egy régi harisnyával fogott össze. Valószínűleg a hasonló nyájas mozdulattól lettek sárosak a lány kissé elálló fülei is.

Ahogy Szonja felkavarta a víz felszínén úszó falevélszigetet, egy összegyűrődött, félig elázott papírlap bukkant elő, melyet és társait, jellegzetes vörös színükről rémröppenőknek nevezett Neumendea népe. Az általában nyugtalanító híreket, felhívásokat szállító cetliket ide-oda röptette a szél a birodalomban. Szonjának is volt hasonlókból gyűjteménye. Bár mire hozzá kerültek, már rózsaszínűre fakultak. Az ilyen hirdetményeket általában egy-egy település békebiztosai engedték az örökösen mozgó szélbe, hogy tájékoztassák a lakosságot olyan megdöbbentő tolvajlásokról, mint egy tojással teli kosár eltulajdonítása, vagy hasonlóan keresett gonosztevőkről, mint a bizonyos Rezeda Kálmán, aki állítólag kiszagolta az illatot szomszédja páratlan rózsájából.  Neumendea békés, szelíd vidék volt. Ezért is döbbent meg Szonja, hogy a héten már a harmadik nyugtalanító firkát találja meg a kertben és, azon túl, hogy mindegyik friss, erős vörösben lángol, mindegyik egyre borzalmasabb híreket közöl. A mostanit óvatosan kiegyenesítette a térdén és betűzni kezdte a helyenként már elmosódott írást:

Neumendea népe!

Titokzatos eltűnések!

Mázsa Ferkó éjerdei lakost három hete nem látták. Egy faágon fennakadt piros sapka az egyetlen nyom, amely utána maradt. Nyolc nappal az említett eset után két újabb férfi tűnt el a Csenderes domb déli végénél: Simlis Apor és Helyke Áron. A helyszínen ruhájukból származó foszlányokat találtak. Nemrégiben pedig a tájverseiről méltán híres Szomorú Edriknek is nyoma veszett, aki szokásos esti sétájára indult az Összeboruló Fák ösvényén. A költő teljes ruházatát megtalálták egy fa alatt. Minden darab érintetlen és ép.

Ha mindez még nem volna elég, hat nappal ezelőtt, a Békás pataknál elveszett a tizenhárom éves Bátor Lévi, Szúróaljáról.

A birodalom lakói értetlenül állnak. Nő a kétségbeesés és a félelem.

Miért tétlen a királyi család?!

Itt az idő, hogy megvédjék a birodalmukat! Hogy megszolgálják a nép bizalmát!

Hóka mindannyiunk életét fenyegeti!

Szonja a homlokát ráncolva meredt a rémröppenőre. Nem aggódott. Az eltűnések mind a völgyben, az Égbeszúró felhőkbe vesző hegyétől távol történtek. Hóka. Az állítólagos fehér szőrű, hatalmas fenevad, akit a nép az eltűnések hátterében gyanított, és akit még soha senki sem látott szemből szembe, azonban izgatta Szonja gyerekfantáziáját. Nemigen ismerte az uralkodó família tagjait, mert, bár két éve már ő maga is a várban élt, többnyire a kertben tartózkodott, a főkertészkaktusz, Nadragulya felügyelete alatt. Balián, a trónörökös, Ábrán, az öccse és Mia hercegnő, közvetlen személyzetükkel, a vár keleti szárnyában éltek, míg Szonja, egyetlen bátyjával, Somával a cselédszálláshoz közel, a déli szárnyban. Szobájukhoz vezető bejárat egy eldugott kerengőről nyíló folyosó végén, egy szomorú női szobor mögött rejtőzött. Onnan pontosan tizennégy lépcső vezetett egy aprócska toronyba, melyet teljességgel elfoglalt Szonja és Soma hajléka. A helység egyetlen ablaka egy védfalra nézett. Szonja gyakran kószált ide-oda a várudvar különböző szegleteiben, hátha valahogy megpillanthatná lakótornyukat kívülről, de sosem sikerült neki. Még a takarítószemélyzet is bölcsen megfeledkezett erről a szobáról. Soma nem bánta. Szonjában néha eltűnődött, hogy Soma, Balián herceg elsőszámú testőre és nem titkoltan jó barátja miért él a vár vakondjáratainak egyik elfeledett zugában. Ugyanakkor úgy találta, mégis illik bátyjához ez a titkos torony, amely ugyanolyan kifürkészhetetlen volt, mint ő maga. Persze az utóbbi jellemzés nem Szonja fejéből pattant ki, az örökké együtt pusmogó konyhalányoktól hallotta így emlegetni a bátyját.

Soma, testőr lévén, jó kötésű volt. A vonásait talán jóképűnek lehetett volna mondani, ha nem járkál, huszonnégy éves kora ellenére, olyan zordon és tiszteletet parancsoló arccal, mintha a saját apja lenne. 

Szonja elmélázott. Fogalma sem volt, mi a magyarázat a titokzatos esetekre, de valamiféle bizarr, homályos irigységet érzett. A völgyben legalább történik valami.

Még kezében volt a rémcédula, mikor zajt hallott. Megrémült és leguggolt a hordó fedezékében. Bátya láttán megnyugodott.

 – Pszt, Soma – intette oda suttogva az öles léptekkel közeledő ifjút.

 – Épp téged kereslek – közölte feszülten Soma és mindössze pár mozdulattal lesimította húga haját a vállára, letörölt egy sármaszatot a lány orráról és eltávolította a Szonja ingujjából kikandikáló gallyat. – Jaj, hogy festesz, te lány.

 – Én vagyok a kert ékessége – bizonygatta buzgón Szonja és kirántotta magát Soma kezei közül. Már nem volt kisgyerek, mikor még valóságos majomszeretettel csüngött rajta. Újabban kifejezetten kerülte Soma érintését.

 – Néha attól félek, te ezt el is hiszed – csóválta a fejét Soma. – Mit csinálsz itt? Miért nem vagy Nadragulya mellett? Megint elaludt?

 – Nem – mormogta Szonja és konokul pislogott abba az irányba, ahonnan a kertész felbukkanását sejtette. – Csak elküldött madzagért.

 – Mikor? – érdeklődött Soma.

 – Egy órája – vallotta be Szonja. – Nagy a kert… és ez a madzag olyan nehezen felismerhető fajta…

Soma gondterhelten sóhajtott. Szonja megragadta a lehetőséget, hogy elborítsa bátyját jogos panaszáradatával.

 – Nem bírom a krampusszal, Soma! – kezdte. – Halálra dolgoztat!

 – Nekem egészségesnek tűnsz.

 – Vízhólyagos a tenyerem.

 – Legalább megerősödik. Kétszer is meggondolom majd, hogy kikezdjek-e veled.

 – Kórónak hív, meg macskagyökérnek, dögvirágnak… – sorolta felháborodottan Szonja.

 – Elvégre kertész, nem?

Szonja egyre elkeseredettebb lett. Soma volt az egyetlen élő rokona, barátja, vigasza az egész világon és most úgy tűnt, bátya viccekkel szándékozik elütni az ő összes búját-baját.

 – Nem mehetnék vissza a konyhára? Vagy a Suvick osztaghoz?

 – Szonja – válaszolt fáradtan Soma – ,Teringette asszony és Suvick Opa látni sem akar. Lásd be, a kert az egyetlen hely, ahol megfelelsz a tisztasági elvárásoknak. Úgy nézel most is ki, mint a frissen kigyomlált gaz.

Szonja összefonta karjait a mellkasán. Dacosan próbált nézni, de legörbült a szája.

 – Te próbálj illatos és habtiszta maradni, miközben a Lótetű folyamatosan trágyát cipeltet veled.

 Soma azonnal visszakozott:

 – Ne haragudj.

Soma sajnos tudott bocsánatot kérni. Gyakran is tette, tudva, hogy ezzel elejét veheti a további jajveszékelésnek. Szonját bosszantotta is, hogy bátya őszintének tűnő megbánása miatt egy hosszú, nagy lélegzetvételű sirám ragadt benne.

– Tudom, hogy keményen dolgozol – folytatta Soma komolyan. – Nadragulya úr egyre többet mer rád bízni. Ne hívd Lótetűnek. Mielőtt megkérdezed, a többi hangzatos gúnynevet is próbáld elfelejteni. Nem szeretném, hogy kihúzd nála a gyufát. Legalábbis addig nem, míg távol vagyok. Utána majd megpróbálok kitalálni valamit az érdekedben, esküszöm.

 – Miért, hova mész? – kérdezte Szonja értetlenül.

 – Te is olvastad – közölte Soma, ahogy a Szonja kezében lévő maszatos papírdarabra pillantott.  – Egy óra múlva indulunk. Ezért kerestelek.

 – Hóka nyomára akartok bukkanni! – kiáltotta hitetlenkedve Szonja. – Megvesztetek?

A fiú feszült arccal fordult felé:

 – A fecnik eleinte békések voltak. Ez már más. Támadják a királyi családot. Az emberek megoldást várnak. Nem akarom, hogy megkérdőjelezzék Balián jogát a trónra vagy azzal vádolhassák, hogy nem tesz eleget a népért.

 – Küldd a vadászokat.

 – Balián dönt, nem én. Tudod, milyen forrófejű és kalandvágyó. Utána akar járni ennek a Hókának.

 – És ha Hóka akar majd utánatok járni? – csattant fel Szonja, izgatottan hadonászva. – Menjen Ábrán herceg.

 – Szonja, te is tudod, Ábrán milyen beteges – ingatta a fejét Soma. – Beleszédül, ha kidugja a fejét a szobája ajtaján.

 – Akkor Mia – szegezte bátyjára a tekintetét dacosan Szonja.

 – Jó, ez már komolytalan – nevette el magát Soma. – Mia hercegnő mindenkit elbűvöl, lehet, hogy még a szörnyeteget is, de kétlem, hogy a selyemtopánkájával és lengeszövetű toalettjeivel alkalmas lenne egy hajtóvadászatra.

Szonja megmakacsolta magát.

 – Jó, akkor én is megyek.

 – Hát, a rejtőszíned megvan hozzá – mosolygott melegen Soma, majd elkomorult. – Ha már itt tartunk… Meg kell ígérned, hogy nem hagyod el a várat. Kóborolhatsz a várkertben, a déli szárnyban, lemehetsz Kecskerétre Pöszméte anyóhoz…

Szonját a szemét forgatva gondolt a vár oldalában élő süketnéma vénasszonyra, akinek nem épp derűs társaságában kora gyermekkorát töltötte.

 – Ha egy kis, meleg csevejre vágyom?

 – Pöszméte a maga módján ragaszkodik hozzád.

 – A kampós botjához ragaszkodik. Meg ahhoz, hogy engem fenyegessen vele – dohogott Szonja. – Összeházasíthatnánk Nadragulyással.

 – Egyél rendesen. Zárkózz be éjszakára. Ha félnél, csempézd be Szomorúszeműt. Kerüld el a keleti szárnyat. Ne beszélj senkivel – sorolta sietve Soma, majd, érzékelve, hogy utolsó kérése kissé túlzó, hozzátette:

 – Sokat.

Megölelte a húgát. Szonja már nem fúrta be kócos fejét a fiú mellkasába, nem csimpaszkodott lábujjhegyen állva annak nyakába hosszú percekig, mint rég, csak állt, csüggedten, leeresztett karokkal, összeszorított ajkakkal. Soma végül sután elengedte, elfordult. Pár lépés megtétele után mégis visszafordult:

 – Ha esetleg történne valami – szólt bizonytalanul, lassan, megrágva minden egyes szót –, azt szeretném, ha felkeresnéd Rébusz mestert.

Szonja csípőre tette a kezét.

 – Azt a gyerekgyűlölőt? Aki folyton vedel és érthetetlenül beszél?

Soma apró mosollyal felnézett az északi szárny legmagasabbra törő tornyának megfeketedett csúcsára, amely a rossz modorú mester lakrészének adott helyet már évtizedek óta.

 – Csak keresd meg – mondta bíztatóan, egy hosszú pillanatig még hunyorgott a délelőtti napsütésben ácsorgó Szonjára, aztán elsietett.

Szonja tehetetlenséget érzett, de nem tudta az okát. A homályos sejtelem ott motozott körülötte a levegőben, mint egy kísértő szellem, de aztán nem súgott semmit, csak elillant. Hogy állhatok majd itt tétlenül, miközben Soma halálos veszélyben van? – cikázott idegesen a lány fejében a gondolat, mint egy befőttesüveg alatt rekedt légy, de ott lapult egy másik is, okosan várva a kitörési lehetőséget, melynek létezéséről Szonja következetesen nem vett tudomást: Hogy állhatok majd itt tétlenül, mikor a völgyben talán izgalmas dolgok részese lehetek?

Szorongását és nem kisebb kalandvágyát heves körömrágással próbálta meg csillapítani, amely csak azért nem bizonyult szerencsés megoldásnak, mint Szonja még mindig bűzlött a trágyaszagtól és ujjai sár és állott esővíz ízűek voltak. Megrázta magát, mint az ázott kutya és fintorgott. Dacos elhatározásra jutott. Nem fog ölbe tett kézzel ülni.

Soma után szököm. – Az ötlet felszabadító volt. Szonja mellkasa hirtelen úgy megtelt levegővel, hogy a lány szinte elemelkedett a földtől.

 Ekkor azonban a kert egy pillanat alatt megint hétköznapi és valóságos lett, ugyanúgy, mint Nadragulya egyre erősödő, rekedtes hangja.

 – Hol vagy, te pimasz kis ganajtúró? Meddig várjak hiába arra a madzagra? Gyere csak ide, megszorongatom a gigádat vele…

Szonja ijedtében bebújt egy fenyőfák alkotta zugba. Mellkasa szaporán emelkedett fel-le és olyan erősen zihált, hogy félő volt, hangja a kertész óriás tölcsérfüleit is eléri.

 A bozontos szemöldökű, csont és bőr Nadragulya elhaladt a búvóhelye előtt. Szonja még a kertészmumus orrából, füléből, álláról kinövő szúrós szőrszálakat is látta. Pár perc múlva aztán, a csörtetés elülésével, előbújt és körülnézett. Az Angyalfa, ahova nemrégiben még felmászni készült, valahogy furcsán mutatott. Szonja összevont szemöldökkel méregette, aztán megdöbbenve állapította meg, hogy szorosan a fa előtt áll valaki. Álma, az udvari festőnő. Mindig bő ruhákban járt, óriás zsebeit ecsetekkel töltötte meg. Szavát ritkán lehetett hallani. Nem nézett Szonjára, a távolt pásztázta. Az arca átszellemült volt, egyszerre sugallt csodálatot és borzadást. Messze elnézett a keleti tornyon túlra. Úgy tűnt, halkan mormol. Szonja megrökönyödve nézte. Végül kíváncsisága felülkerekedett bizalmatlanságán. Közelebb lépett, épp csak annyira, hogy elérjen a füléig a folyamatos suttogás:

 – Gonosz… Gonosz…