Tizenharmadik fejezet – Suttogó rét

Szonja csatlakozott a fiúkhoz. Titokban örült, hogy Lévi csatlakozott hozzájuk. Vidámabb társaságnak ígérkezett, mint a többnyire mogorva Guszti, a folyton kiújuló nyavalyáival. A helyi fiú most is épp kedvcsináló ismertetőt tartott a környékről.

 – A Suttogó-rét nagyon szép hely, úgy fúj át a szél a fűszálakon, hogy folyamatos susogást lehet hallani, innen a neve – kalauzolta Szonját és Gusztit. Hangján még mindig érződött a hála, amiért magukkal vitték. – Azt mondják, álomba ringat, ezért gyakran költöznek ide olyanok, akik kóros álmatlanságban szenvednek. Az ott a Szendergő Fogadó. Az ebből él, a megszálló, alvó vendégekből.

 Hamarosan susogó füvek végtelen sora hullámzott előttük. Az egyöntetű zöld lassú hullámokat vetett, mint valami lebbenő nagykendő. A sünt nem kellett sokáig keresni. Ott lapult a kellős közepén, mint egy szúrós gomba, rejtve a simogató fűben, arcán elégedett kifejezés, valóságos mosoly.

A bölcs jószág kedélyes volt, barátságos, így Guszti könnyedén elparolázott vele. Már folyt a beszélgetés pár perce, mire Szonjának és Lévinek, kik szúrós tekintetükkel próbálták Gusztit felnyársalni,  sikerült kieszközölni a fordítást.

 – Persze, beszéltem velük – közölte épp a sün, Guszti tolmácsolásában. – Azt tanácsoltam nekik, vessék be magukat az éjerdei sűrűbe. Az ösztöneik nem jók, kerüljék a mérgező növényeket, a gyilkost. Hallottam már egy ilyen esetről, úgy értem, átváltozásról, nem is olyan régen történt. Egy emberről, aki kutyává változott, majd vissza emberré. Tudjátok, a Susogóim mindenfélét elismételnek, néha se füle, se farka.

 – Az a kutya mitől változott vissza?  – kotyogott közbe Szonja.

A sün, mintha értette volna a közbeszólást, folytatta.

 – Nem tudnám megmondani, mitől. A Susogók mindenfélét susognak, de csak annyit, amennyit a szóbeszéd érint. Az illető kutya nem verhette nagydobra.

 – Biztos meg is őrülnék – hallották Guszti mormolását. – Ha folyamatosan ezerféle sutyorgást kellene hallgatnom egész nap. Bár… – nézett maga elé a fiú. – Voltaképp ez is történik.

 – Engem ez szórakoztat – nevetett fel a sün. – Így van mindenki a helyén. Jól mulatok és, ha megtudok valamit, hasznára lehetek valakinek. Rólad is hallottam, fiatalember – mutatott karmos ujjacskáival Gusztira. – Lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem. De szerintem igaz – göcögött.

Guszti szúrósan nézett.

 – Halljuk.

 – Mi is halljuk, Guszti! – figyelmeztette Szonja, mert a fordítás érdekes módon kezdett akadozni.

 – Nem nagyon szereted a napot, azt látom magam is – mondta csúfondárosan a sün.

 – Kezdem megszokni – felelte fojtott hangon Guszti.

 – Nem felejtem el Susogóim szavát, de hát… Olyanok, mint a pletykák maguk. Rosszindulatúak, és sosem lehet tudni, mennyi igazság van bennük. Nemesélű Gusztáv… Téged Gusztinának gúnyoltak egy időben, igaz?

Guszti mereven nézett. Nem engedett fel, míg nem hallotta a legrosszabbat.

 – Egészen addig az emlékezetes bálig – mosolygott várakozva a sün. – Anyádnak terveztél ruhát a Sziklák Báljára. Nagy esemény, nagy esemény.  Utána minden megváltozott. Valóságos híresség lettél. Elhalmoztak rendelésekkel. Keresett tervező lettél.

 – Nem eléggé keresett – morogta Guszti

 – Nem elég a kereset? Nocsak – göcögött újra a sün.

Guszti lazított a tartásán. 

 – A Gusztina még az enyhébb nevek között volt – válaszolta szárazon.

 – Persze, tudom, de udvarias vagyok – nevetett a sündisznó. – Nem úgy, mint a Susogóim. Ti biztos belepirulnátok.

 – Próbáljuk ki – felelte Lévi, miután a sün szavait közvetítették felé.

 – Áh, az eltűnt fiú – fordult felé a mindentudó rétlakó. – Előkerültél, Bátor Lévi?

 – Elő – válaszolt a fiú helyett Guszti.

Lévi gyanakodva figyelt.

 – Hmm – csevegett a sün. – Persze, eszembe jut egy s más rólad is, barátom. Például egy történet egy bizonyos éjszakai ásásról a körtefa mögött.

Mindenki egy emberként fordult Lévi felé, aki elvörösödött és önkéntelenül hátrált egy lépést, majdnem átesve Szonján.

 – Nyugalom – sietett megjegyezni a sün, barátságosan mozgatva az orrát. –  Nem azért vagyok, hogy bárkit leleplezzek vagy megalázzak. Én nem vagyok pletykás. Csak hallgatni szeretem. Inkább segítek, ha tudok. És most tudok. De mindenekelőtt… Van itt még valaki, igaz? Te ki vagy, kislány? – fordult Szonja felé.

A lány kíváncsian közelített. Nagy várakozás bujkált benne, vajon a rét bölcse mivel rukkol elő vele kapcsolatban.

 – Szonja vagyok.

 – Milyen Szonja? – kérdezte érdeklődve a sün és zavarba ejtően bámulta. – A vonásaid ismerősek.

 – Szilárd Szonja – vallotta be Szonja és lopva körül kémlelt, mer-e nevetni valaki az útitársai közül. Lévi arcán látott is elkezdődő, de visszarántott vigyort.

 – Szilárd Szonja. A bátor testőr húga lennél? Szilárd Soma Balián királyfi kíséretében és szarvasbőrben járt nálam – ízlelgette a sün. – Micsoda csemege! Hetekig fog ébren tartani! Figyelem majd Susogóim éjjel-nappal!

Lévi mulatva sziszegni kezdett, úgy tűnt, megihlette Szonja neve.

 – Én szeretem a nevem! – tette csípőre a kezét harciasan Szonja.

 – Csönd! – szólt rájuk Guszti.

 – Érdekes – mélázott tovább a sün. – Ez is kitűnő példa arra, hogy kis hírszerzőim is tévednek olykor-olykor. Képzeljétek, korábbi híradásaim alapján úgy hittem, hogy Szilárd Soma húga már nem él.

 – Nem, én megmenekültem. Kecskeréten voltam a tűz idején – ismételte el türelmetlenül Szonja az unalomig ismert magyarázatot.

 – Milyen érdekesen keveset tudok rólad – suttogta a sün. – Kecskerét, Kecskerét… Valami dereng. Van egy kecskéd, aki egyidős veled, igaz?

 – Igen, Szomorúszemű! – kiáltott ujjongva Szonja. – Napra egyidősek vagyunk! Hallott róla valamit?

 – Semmi érdekeset, nem. Mindenesetre maga az a tény, hogy egy napon születtetek, talán ugyanabban a pillanatban…

 – Tud valamit esetleg Balián herceg hollétéről? – vágott közbe Guszti egy kisé idegesen, ugyanis a sün hosszas közelségétől vörösödni és izzadni kezdett.

 – A szarvassá változott herceg tanácsot kért tőlem és én ugyanazt mondtam neki, amit most nektek. Sajnos, akkor még nem hallottam, Lévi fiam, a visszaváltozásodról, viszont emlékszem egy esetre egy visszaváltozott kutyáról a Párás tóvidéken, Panimalosz közelében. Oda indulhattak tehát, ha jól gondolom. Vissza akarnak változni, mielőtt az állat maradandó nyomokat hagy emberi mivoltukon.

 – Nagyon köszönjük – kezdte zárni a beszélgetést Guszti és a homlokát törölgette.

 – Semmi másról nem kérdeztek, utazók? – A sün készült összegömbölyödve megpihenni.

 – Nekem lenne egy kérdésem. Egy titokzatos fehér lényről – vetette fel Szonja.

Természetesen a sün nem lepődött meg.

 – Oh, igen – bólogatott lassan. – A Susogóim sokat emlegetik. De tudjátok… Ők nem gondolkoznak, nem vonnak le következtetéseket. A szóbeszédet ismétlik el változtatás nélkül, azt, ami a nép száján forog. Visszhangozzák a híreszteléseket, rémtörténeteket. Attól tartok, nehezen szűröm ki a valóságot.

Szonja csalódott kissé.

 – Akkor… Nem is tud semmit?

A sün folytatta:

 – Azért többet, mint semmit. Annyit talán mondhatok… biztosra – fogalmazott óvatosan, megrágva szavait –, hogy a Sápadt Vad, ahogy köreinkben nevezik, nem most jelent meg először. Aki olyan memóriával rendelkezik, mint jómagam, az emlékezhet… Tíz-tizenegy éve lehetett, hogy a Vad feltűnése mindennapos hír volt a kecskék, birkák, nyulak körében. Aztán megszűnt, úgy susogták, elbujdosott. Nem hallottam a Sápadt Vadról egészen egy hónappal ezelőttig. A Végtelen Erdőből, Panimalosz felől érkezett az országba. Ő, vagy egy lény, aki hozzá nagyon hasonló.